Kihalt szépségek.

Az elmúlt öt évszázadban mintegy 150 madárfaj pusztult ki, egytől-egyig az ember tevékenysége folytán. Jelenleg is több, mint 1300 madárfaj fenyegetett, zömmel az élőhelyük eltűnése, a behurcolt ragadozók, és a vadászatok, gyűjtögetések miatt.

Következzen 10 szomorú eset!

Kacagóbagoly

Az Új-Zélandban őshonos bagoly (Sceloglaux albifacies) a 19-dik század második felében ritkult meg. Az utolsó ismert példányt 1914-ben találták holtan. Rejtélye hangjáról volt híres: kacagáshoz hasonló hangon hívogatták egymást a madarak. Vélhetően az erdőirtások, a ritka példányok gyűjtögetése, valamint a ragadozók és betegségek behurcolása okozta a kihalását.

Karolinai papagáj

A karolinai papagáj (Conuropsis carolinensis) valamikor az USA keleti területein élt. Az erdőirtások következtében elvesztette élőhelyeit, a tollaiért pedig vadászták, és házi kedvencként is gyakran tartották. Mivel nagyon szerette a gyümölcsöket és nagy károkat okozott, ezért a gazdák is irtották. Az utolsó vadon élő példány 1904-ben halálozott el, az állatkerti egyedek közül pedig 1918-ban múlt ki az utolsó Cincinnatiban.

Türkiztorkú pomponoslábú

A 19-dik században Ecuador környékén élt marárról nincs sok információnk. A bájos szárnyas (Eriocnemis godini) lábain tollas pompon viselő, feltűnő színű kolibri volt.

Miután élőhelye elpusztult, a madár is eltűnt. Ugyan a 19-dik század óta nem látták és nem találták meg, mégsem tekinthető kihaltnak, mivel egy bizonytalan észlelést jelentettek 1976-ban.

Vándorgalamb

A vándorgalamb  (Ectopistes migratorius) esete tankönyvbe illő. Valamikor Észak-Amerika legelterjedtebb madara volt, ha ugyan nem az egész világé. Nagy csapatokban repült, szinte eltakarva a napot.

Először csak a környéken élő emberek kezdték fogyasztani őket, aztán a technikai fejlődés következtében már rendelésre is el tudták a szállítók bárhova küldeni a levadászott példányokat.

Az 1890-es évek közepére aztán az állomány drasztikusan megfogyatkozott. Az utolsó ismert vándorgalamb egy 29 éves „öreglány”, Martha volt, aki 1914-ben egy állatkertben, Cincinnatiban szenderedett jobb létre.

Óriásalka

Valamikor az Atlanti-óceán északi partját népesített be az óriásalka (Pinguinus impennis), de egészen Kanadától az Ibériai félszigetig megtalálható volt ez az esetlen, röpképtelen madár.

A 16-dik század közepén az európai tengerészek majd a halászok elkezdték gyűjteni a tojásokat, ez pedig a kihalás szélére sodorta az állatot. Csak néhány szigeten tudott költeni, mindez pedig megpecsételte a sorsát. Tovább rontotta a helyzetet, hogy jól szigetelő tollaiért is vadászták. Az utolsó élő példányt 1852-ben látták.

Salamon-szigeteki koronásgalamb

Ez a gyönyörű madár a Salamon-szigeteken volt őshonos, ahol 6 kültakaró és egyetlen tojás alapján írták le. A biológusok úgy vélik, hogy az alacsonyabb erdőkben élt, a földön fészkelt, szelíd volt. Minden erőfeszítés ellenére sem sikerült 1904 óta fellelni, így jelenleg kihaltnak tekintendő. Kihalásukhoz nagy valószínűséggel hozzájárultak a szigetre érkező kutyák és macskák.

Kubai ara

A kubai ara (Ara tricolor), ez a ragyogó szépségű szárnyas Kubában és egy-két szomszédos szigeten élt. Utoljára 1855-ben látták.

Az egzotikus szépség az erdőkben repkedett, és nagy odvakban fészkelt. Kihalását az élelemért vadászás és a fészket adó fák kivágása okozta. Számos példány pedig Európába került, ahol házi kedvencként tartották őket.

Királyharkály

A királyharkály (Campephilus principalis) az USA érintetlen déli erdeiben élt, és mivel 1944 óta nem bukkant fel, kihaltnak vélték. Azonban 2004 után jelentették itt-ott, noha az észleléseket nem sikerült megerősíteni, ugyanakkor emiatt jelenleg nem tekintik kihaltnak.

A világ egyik legnagyobb harkályának megfogyatkozása az 1800-as években kezdődött, amikor az élőhelyeiket irtani kezdték. A megmaradó példányok vadászat során pusztultak el.

Dodó

A dodót (Raphus cucullatus) aligha kell bárkinek bemutatni. A röpképtelen madár Mauritius szigetén élt, és az embernek köszönheti kihalását. Teljesen pontosan nem tudjuk, hogy miként festett, de az biztos, hogy nagy, súlyos madár volt. Lassú és szelíd természete miatt ideális zsákmány volt a ragadozók és a mohó emberek számára.

Az 1500-as években, a sziget felfedezésekor a dodók nem féltek az emberektől, mire a tengerészek élelmezési célból kezdték őket begyűjteni. Ha ez még nem lett volna elég, a behurcolt állatok is rávetették magukat szegény madárra és tojásaira. Bár együgyűnek tartották, a modern kutatások szerint jól alkalmazkodott a körülményekhez, és nem volt néma, noha annak hitték.

Pikkelyestorkú mohó (Kaua’i ‘O’o)

A pikkelyestorkú mohó Hawaii egyik szigetén, Kauai-n volt őshonos. A nektárt szürcsölgető kis énekesmadár valamikor réges-régen nem volt ritka az erdőkben, de állománya drasztikusan megfogyatkozott a 20. század elején. Az 1970-es évekre már csak védett területen éltek példányai. Az élőhelyek rombolása mellett a patkány, a galambok és betegséget terjesztő szúnyogok okozhatták kihalását.

1981-re már csak egyetlen pár maradt életben a vadonban. A lányt 1982-ben egy hurrikán előtt látták utoljára, a fiút 198-ben. Az utolsó fogságban tartott hím hívó énekét rögzítették, ő 1987-ben hunyta le szemeit. Korábban a mohót már kétszer akarták kihaltnak nyilvánítani, de mindkétszer újra előkerült, így reméljük, hogy most is ott repked valahol az erdő rejtekében.

Forrás: www.treehugger.com