Az orgona varázslatos története a görög mitológiák korába nyúlik vissza

A korabeli tervek lilának akarták elnevezni a kedvelt tavaszi virágot.

A virágokat a szépségükért, illatukért szeretjük, a hangszereket a muzsikájukért. A mitikus szerelmi történetekbe aztán mindez együtt van, hogy akár a tavaszi orgonát látjuk, akár az aluljárók hangszerét halljuk, ez a sztori jusson majd eszünkbe!

A görög mitológia szerint Szürinkszre, az erényességéről ismert nimfára szemet vetett Pán, a kecskelábú és kecskeszarvú pásztoristen. A nimfa nem viszonozta Pán szerelmét, és a Ladon folyó partjára menekült, de mivel nem tudott úszni, csapdába esett. Amikor hallotta hódolóját közeledni, a nővéreinek, a naiaszoknak (vízi nimfák) segítségét kérte, akik karcsú nádszállá változtatták, hogy elrejtsék. Mikor Pán odaérkezett, a nádak panaszos hangokat adtak ki csalódott sóhajtásától. A rettegett hangú Pán (aki puszta hangjával egész hadseregeket volt képes pánikba kergetni) erre levágta a nádszálakat, méhviasszal egymáshoz ragasztotta őket, megalkotta az első pánsípot, amit szürinksznek nevezett.

Innen ered az orgona (latin neve Syringa) elnevezése.

Főként a tavaszi nedvbőség idején ugyanis hasonló sípokat lehet fabrikálni az orgona vesszőiből is. Az 1807-ben megjelent Magyar Fűvészkönyvben még lilának nevezték a mai orgonát – a francia elnevezése (lilas) után -, de ez a névhonosítás nem bizonyult eredményesnek.

Bármilyen furcsa, az orgona hazánkban nem őshonos növény. Valószínűleg a Balkán-félszigetről származik, és onnan került Törökországba. Csak a 16. században figyeltek fel rá az ott járó kutatók; a szultán udvarából hozott orgona először 1589-ben virágzott az egyik követ bécsi kertjében.

Álljon itt a történet versben, orgonáról, pánsípról:
„Pan, amikor Syrinxet vélte ölelni,
teste helyett a folyó nádját szorította kezével;
és hogy amint sóhajt, nádak közt szállva a szellő
mint váltotta szavát szellő-susogású panasszá;
és hogy ez édes hang, hogy ez új lelemény megigézte
Pant, s “Ez az egyesülés kettőnk közt megmarad!” így szólt;
és hogy egyenlőtlen nádszálakat összekötözve
lágy viaszával, a lányka nevét vele őrzi örökre.”
(Ovidius: Átváltozások, részlet)

Vélemény, hozzászólás?