Ráadásul ez tőlünk nem is távol teszik, holland hagyomány.
Az ottani cserkésztáborokban, egy amolyan éjjeli bátorságpróbával teszik próbára a tizenéves fiatalságot. Sötétedés után, bekötött szemmel egy erdő közepén hagyják őket, ahonnan maguknak kell visszatalálniuk a táborba. Sokszor felnőttek bújnak a bokrokba vaddisznók hangját utánozva. Az egésznek az a célja, hogy önállóan is boldoguljanak, akár egy ilyen helyzetben is. A holland nevelés egyik alappillére, hogy próbálják a gyerekeiket függetlenségre nevelni, hogy minél jobban meg tudják oldani a maguk problémáit. Ez persze nem jelenti, hogy nem törődnek velük eléggé, hanem időben próbálják megtanítani a kicsiknek, hogy ne legyenek teljesen csak a szüleikre utalva. Persze sokszor a szülők figyelemmel is kísérik csemetéjüket az éj leple alatt bujkálva, de nem segítenek nekik, csak távolról vigyáznak rájuk.
Ezt az módszert sokan kritizálják, felelőtlennek tartják. Több ízben történt baleset az ilyen cserkésztáborokban. Sziklák közé szorultak gyerekek, és ketten életüket is vesztették, amikor az út mellett bandukolva elütötték őket. Azóta szigorúbb szabályozásokat vezettek be. Minden csapatnál van mobiltelefon, amit csak vészhelyzetben használhatnak, továbbá csak láthatósági mellényben mehetnek és előtte el kell olvasniuk egy hosszú, közlekedésbiztonságra vonatkozó szabályrendszert.
A gyerekek, akik átélték ezt, sokan maguk is cserkészvezetőkké váltak azóta, de, akik nem, ők is szeretnék, ha a saját gyermekük majd kipróbálhatná ezt. Hasznosnak találták, egy kicsit ráébredtek a saját erejükre, főleg, hogy általában sikerült pár órán belül visszatalálniuk a táborba.
Kicsit félelmetes, de mégis hasznos. Valóban fel kell találniuk magukat, okostelefon és GPS nélkül kell megtalálniuk az utat.
Vajon a mi tizenéves gyermekeink hogyan kezelnének egy ilyen helyzetet?
Forrás: MNN
