Apró életterek.
A Földalatti Város egyik bejárata.
Az 1950-es évek végén a két kommunista nagyhatalom – Kína és a Szovjetunió – kapcsolata egyre feszültebbé vált, és egy darabig úgy tűnt, akár háborúhoz is vezethet a konfliktus, márpedig abban egyik fél sem habozott volna nukleáris fegyvereket bevetni.
1969-ben, a növekvő feszültség közepette Mao Ce-tung vezér elrendelte, hogy alagutakat ássanak a házak alá, egy esetleges szovjet légitámadás esetére. Az 1970-es évek végére az ország 75 legnagyobb városában már készen voltak a földalatti járatok, amelyek a lakosság 60 %-át képesek lettek volna befogadni.
Pekingben kb. 300 000 ember ragadott ásót, és mintegy 10-20 000 bunkert ástak, amelyeket kb. 30 km hosszú alagútrendszer köt össze. Minden munkaképes ember részt vett a hatalmas vállalkozásban, még a tanulók is. Évszázados városfalak dőltek le, tornyok semmisültek meg, hogy helyet és anyagot szolgáltassanak a földalatti városhoz.
A többnyire kézi erővel ásott alagutak és bunkerek ma 85 km2-nyi területet foglalnak el, még a távoli nyugati kerületekbe is kinyúlnak.
Feltételezték, hogy Peking teljes populációja – ebben az időben mintegy 8 millió ember – el tudott volna rejtőzni a föld alatt és akár 4 hónapig is kihúzta volna egy esetleges támadás esetén.
Szerencsére a háborúból nem lett semmi, amikor Mao meghalt, utódja a gazdasági reformok felé fordult, de a kínai-szovjet konfliktus is elcsendesedett. A kormány arra ösztönözte a lakosságot, hogy a hatalmas erőkkel létrehozott alagútrendszert hasznosítsák kereskedelmi és egyéb célokra. Számos bunkiból szállás lett, másokból szupermarket, mozi, görkoripálya, iskola vagy éppen étterem.
A vastag, légmentesen záródó bejárati ajtók jelzik, hogy a helység eredetileg bombatámadás idejére épült.
A kormány még mindig nélkülözhetetlennek érezte az óvóhelyeket a városokban, ezért 1996-ban rendeletben írták elő, hogy továbbiak létrehozása szükséges. Ezeket ugyanakkor úgy kellett kialakítani, hogy békeidőben is legyen hasznos funkciójuk. Az intézkedések az ilyen jellegű albérletek kiadásának felvirágzásához vezettek. Az albérlés bonyolult, többszereplős folyamat.
Becslések szerint kb. 1 millió pekingi él ezekben a földalatti lukakban, amelyek minden más megoldásnál olcsóbbak. Nem véletlenül hívják őket patkányjáratoknak. A legtöbben persze abban reménykednek, hogy ez egy átmeneti időszak az életükben, amíg gyűjtögetnek, spórolnak.
2010-ben a hatóságok betiltották a föld alatti életet, biztonsági okok miatt. Egy esetleges tűzvész, áradás például rengeteg ember halálát okozná. 2015-ben aztán kitelepítések is történtek, de a mai napig sokak számára csak a föld alatti élettér marad.
A járatrendszer egyes részei nyitva állnak a nagyközönség előtt, és turista látványosságként üzemelnek. Az alábbi fotókat Sim Chi Yin dokumentarista fotós és vizuális művész készítette.
Wei Kuan biztosítási ügynök, éjjelente a patkányokhoz hasonlóan a járatban alszik.
Chang Wanle taxisofőr.
Chen Laxiu és férje a metró takarításáért felelősek.
Du Xiuyan étteremben főz és mosogat.
Duan Shuliang (49) és felesége Liu Xinger (50) mosogatóként keresik kenyerüket. Életterük még 5 nm2 sincs.
Guo Xiaolong (40) 72 szoba kiadásáért felelős, ő maga az egyik ilyen lakója.
Jing Ranming (18) művész és előadó.
Li Yang autószerelőként végzett.
Forrás: www.amusingplanet.com
