Ezt kapd ki: a fekete párduc valójában melanózisos leopárd!

Gondolkodtál már valaha azon, hogy kik is az albínók ellentétei?

Az albínók melanin hiányban szenvednek, így logikus, hogy ellentéteiket éppen melanin túltengés sújtja.  A jelenség neve melanizmus, ami a bőr, illetve a szőrzet sötétbarna, vagy fekete elszíneződése, amit a melanin festékanyag felhalmozódása okoz. Főleg egyes emlős-, illetve hüllőfajok körében fordul elő. A melanizmussal született emberek ugyanúgy ritkaságnak számítanak, mint az albínók. Nekik nagyon sötét bőrük van, szinte fekete, már a születésük pillanatától kezdve.

A melanin egy sötét pigment, festékanyag, amely a hajunk, szemünk, bőrünk színét határozza meg. Nemcsak az emberekben, de az állatokban is megtalálható ez a festékanyag. Minél sötétebb egy ember vagy egy állat bőre, annál több melanin halmozódott fel az illetőben.

Számos állat azért „fejlesztett ki” fekete bundát vagy tollazatot, hogy beleolvadjon a környezetébe. Gondoljunk az éjszaka vadászó fekete párducra, neki például igazán jól jön ez az álca. Az állatok esetében a melanizmus hasznos dolog lehet. A kutatók például úgy találták, hogy a fekete macskák okosabbak, mint a rendellenességben nem szenvedő fajtársaik. Nemcsak jobb az egyensúlyérzékük, de gyorsabb a reakcióidejük és fejlettebb az idegrendszerük is.

fekete macska

A fekete párduc pedig valójában egy melanózisos leopárd, de van ilyen jaguár is: olyan mutáns, amelynek szőrzetében a fekete pigment felszaporodik, a narancssárga pigment mennyisége viszont lecsökken. A fekete nagymacskák mintázata még kivehető, mivel a bunda alapszínében valamivel kevesebb a fekete pigment, mint a pettyekben. A fekete jaguár sokkal ritkább, mint a fekete párduc.

A természetes melanizmust több állatfajnál megfigyelték már, a mókustól a párducig. Bár keringett már az interneten fekete oroszlán fotó, a valóságban még nem találtak ilyen egyedet. Az ember által okozott környezetszennyezés jól ismert következménye az a folyamat, amit a 19. század első felében Angliában figyeltek meg. Észrevették, hogy a szennyezett vidékeken egy gyakori éjjeli lepkefaj, a nyírfaaraszoló egyedei között egyre több lett a sötét árnyalatú. A szennyezetlen területeken megmaradt a világos, szürkés példányok túlsúlya. A lepke így „védekezett”, igyekezett álcázni magát az egyre szürkébb környezetben is.