Vezetők és követők: kiderült, hogy két személyiségtípusba sorolhatóak a gólyák

Beállsz mögém, vagy töröd az utat?

Egyre többet tudunk meg az élővilágról a modern technikai vívmányok segítségével. Amióta jeladókat szerelnek a gólyákra, rengeteg ismerettel gazdagodtak a kutatók. Tudjuk, hogy meddig jutnak a telelésben, merre repülnek, és most magyar és német kutatók újabb eredményekkel szolgáltak: kiderült ugyanis, hogy a madarak személyiségtípusaik alapján is csoportosíthatóak.

Nagy Máté, az MTA-ELTE Statisztikus es Biológiai Fizika Kutatócsoportjának tagja és a Max Planck Ornitológiai Intézetben, valamint a Konstanzi Egyetemen dolgozó munkatársai most újabb szintre emelték a gólyák vonulásának kutatását. Legfrissebb eredményeiket a Science-ben publikálták.

Egyszerre több mint 60, a kutatás kezdetekor kikelt gólyára rögzítettek kicsiny, 60 grammos jeladókat (ezek nem zavarták a madarakat), amelyek sűrű időközönként nemcsak az állatok pontos helyzetéről küldtek adatokat, de gyorsulásmérőik révén a mozgásuk módjáról is. Utóbbi apró szerkezetek képesek megmutatni, hogy a gólya éppen siklik, gyorsan irányt változtat, vagy csapkod a szárnyaival. A jeladóval ellátott madarak egy, a németországi Radolfzell melletti kisebb terület populációjából, illetve sokszor közös fészekaljból származtak, így a kutatók számíthattak arra, hogy vonulás közben is csoportokat alkotnak. E csoportok viselkedésének ilyen pontosan dokumentált megfigyelésére egyetlen korábbi kutatás sem vállalkozott.

A madarak alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát és így energiabefektetést igényelnek. A siklás ilyen szempontból sokkal „olcsóbb”, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen siklás közben folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, melyek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni. Ilyen módon, termikről termikre haladva akár egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert lehet megtenni.

A Martin Wikelski professzor vezette csoport által gyűjtött adatokból kiderült, hogy a gólyák két, jól elkülöníthető „személyiségtípusba” sorolhatók: vannak köztük vezetők és követők.

A vezetők ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, és akadnak rá azokra a helyekre, ahol a légáramlat a legerősebben emeli őket a magasba. Ezek a madarak éppen ezért kissé szabálytalan útvonalon repülnek, hiszen folyamatosan próbálják feltérképezni a lehetőségeket. Szárnyukkal ugyanakkor viszonylag ritkán csapkodnak, hiszen a termikek bejárása során mindig kapnak valamekkora emelést, majd pedig, ha kifogy a szél alóluk, gyorsan továbbsiklanak a következő ígéretes termik felé.

A követők taktikája egészen más. Ők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők megtalálják a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót a vezetőkkel, korábban el kell hagyniuk a termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két termik közötti siklásra.

E két viselkedésmód nemcsak a napi repülési rutint határozza meg, de azt is, hogy meddig jutnak el a gólyák a vonulás során.

A kutatók megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, jó, ha fele akkora távolságot megtéve, mint a termikek „letapogatásában” jártasabb társaik. Az összefüggés annyira erős, hogy elég pár percnyi repülést megvizsgálni a vonulás során, és kiderül, hogy a madár Afrikába tart-e, vagy megelégszik az Ibériai-félszigettel.

A cikk összefoglalója az MTA honlapján jelent meg: mta.hu